Narnia novellája

2012. február 9.
Spiller Mariann PhS., Best-Work

Tudtátok, hogy miért építik a börtönöket az óceán közepén lévő szigetekre, és mi az oka, hogy az a legenda járja ezekről a szigetekről, hogy képtelenség elmenekülni róluk?

Az Alcatraz szigetbörtön a kaliforniai San Francisco-ban

Mert az óceán látványa a szabadság lehetőségét sugalmazza az ott élő raboknak, de a szabadságot nem azért képtelenség elérni, mert az ilyen sziget lakója nem tud elég kitartóan úszni. Erről szó sincs. Az ilyen sziget lakója gyakran lesétál a partra és álmodozik a szabadságról, hosszú sétákat tesz, mélyet szippantva a sós és mámorító szabadság illatból. Nem vágyik jobban semmire, mint a szabadulásra. Sétája során néha elsétál a part fövenyén, ahol a víz nyaldossa az arra járó lábát, kellemesen hűsítve a lüktető vágyat.

A magányos rab néha megáll és nézi a vizet, ahogy elmossa lába nyomát a homokban. Elmosva álmainak lenyomatát. Ilyenkor új sétába kezd, hogy újra és újra visszanézhessen "művére". Mikor besötétedik és dideregni kezd, lefekszik a homokba, amely a nappali meleget ilyenkor sugározza ki. A homok melegíti a testét és az émelyítő vágyat, csak az óceán felől érkező fuvallat enyhíti valamelyest. Felnéz az égre, ahol a csillagok milliárdjai ragyognak, mint megannyi ékszer. Csillogásukat órákig-évekig nézi, mert a távolság és az elérhetetlenség mindig vonzza a rabot, akinek kilátása sincs a menekülésre.

Néha sétái során felnéz a partot övező sziklákra és szeretne az egyiknek a peremére kiülni, hátha közelebb érezhetné magát a való világhoz, így aztán felsétál a sziklákhoz és letekint a tengerre. Látja, hogy milyen csendes a part. A tenger lágyan ringatózik, ám beljebb a szirteknél megtörik a víz és kemény habokat, vad hullámokat korbácsol. Nézi, hogy ha a vízbe bele is gázolhat, de reménye sincs a szirteken átjutnia. Ha belegondol, látja, hogyan csapódna a sziklákhoz és merülne el. Elvesztve azt az álmot, amely legalább biztonságot adott neki. Azt az álmot, melyet senki nem vehet el tőle, mely csak az övé: a csillagos ég gyönyörködtető végtelenjét, a langyos tenger hullámait, a vágyat, mely oly felemelő és a messzi elérhetetlen csodálatos ígérvényét, amely olyan biztonságosan ringatja őt. Megbízhatóan és nem bizonytalanul.

Mindig felsétál attól kezdve a sziklákhoz, és onnan mereng a távolba. Észreveszi, hogy a tenger néha elsimul a szikláknál, kivált apály idején. Ilyenkor nem jó belegondolni a lehetőségbe, jobb ismét a parton sétálgatni. Már a szikla sem olyan biztonságos valamiért.

A szabadság nem is fontos annyira, ha az álmaink a helyére léptek. Így a rabok az ilyen szigetekről szinte soha nem szöknek el. Álmaik foglyai ők.

Egyszer azonban a szigetet övező szirteknél egy hajó kötött ki, mit sem sejtve arról, hogy a szigeten ki, vagy kik élhetnek. A lehorgonyzott hajóról vidám társaság ugrált a vízbe, életörömük, kacagásuk hangját elvitte a víz egész a sziget belsejébe. Micsoda hangok voltak ezek? Maga az élet hangjai. Az életé és a vissza nem térő lehetőségé. Az ilyen rabok közül, csak az veti bele magát ilyenkor a hullámokba, aki még nem felejtette el, hogy az életet élni és kiteljesedni micsoda gyönyörűség. Aki még nem feledte el, hogy merni kinyújtani a karunkat a valóság felé, az igazi remegés.

A legtöbb ember nem hiszi, hogy megérintheti őket a valóság, erre, csak a legállhatatosabbak képesek. Az erős hitű, aki képes bízni magában és bízni az elszalaszthatatlan lehetőségben, bátorsága vakmerővé teszi, tudja, hogy az álom elgyengíti a testet és csak a valóság erősíti azt.

Nem élhetünk az álmaink nélkül, de ha az beteljesedhet, nagy lelki erőbe telik, hogy abba a vízbe, melyet a parton eddig oly édesen langyosnak hittünk, bele vessük magunkat, ami hirtelen metszően hideg, ha egész testünkkel érzékeljük azt. Fizikai erőnk végső próbája, hogy merészelünk-e nagy karcsapásokkal a szirtek felé igyekezni, tudván, hogy ott vár az élet? A szirtekig eljutni fizikai érzékleteink szerinti trauma, pedig az álmainktól való elszakadás felszabadító fájdalmát éljük ilyenkor meg.

Ha eljött az apály ideje, és a hajó, mely a szabadságot kínálja (valószínűtlen vízióként) egyszerre jelenik meg egy ilyen távoli szigeten, utolsó lehetőségként az érző-vágyó szívnek, örök menekülést kínálva a valóságba, talán mégsem olyan metszőn hideg a víz, csak belevetnie magát nehéz az álomból ébredő rabnak.

Az, aki a szigeten ragad az ilyen pillanatot elszalasztva, az egész életét mosoly nélkül éli le, azt várva, hogy hátha még egyszer eljön a hajó apálykor. A parton nem lép a vízbe többet. Hideg és metsző a víz. Szeme fáradtan egyre a látóhatárt kutatja, és csak vár, és vár, és vár...

Spiller Mariann PhS., 2008.

Cikkek

Megjelent cikkeink teljes listáját megtalálja a Cikkek oldalon.

Hozzászólások

A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, hozzászólásokat az alábbi e-mail címre várjuk.
info@pszichologuskepzo.hu