Öngyilkosság, avagy végleges megoldás egy átmeneti problémára
1. rész: Az öngyilkosság fogalma és története

2011. augusztus 15.
Rakovszky Lujza PhS., Best-Work

Az öngyilkosság (orvosi nevén: suicidium) az a szándékos cselekmény, amelynek célja és végeredménye a cselekvő saját életének kioltása. Az öngyilkosság nem betegség, hanem cselekmény, amihez mentális zavarok, régebb óta fennálló kezeletlen problémák, külső körülmények, vagy frissen bekövetkezett, az egyén korábbi életét (értékrendjét) súlyosan megrendítő események, krízisek járulnak hozzá. A pszichológia szerint nincs öngyilkosságra immunis személy.

Szókratész halála (Jacques-Louis David, 1787.)

A szuicidum akár évekre visszanyúló folyamat, az öngyilkosságon való elmélkedést, tervezést, búcsúzást vagy akár a megelőző kísérleteket is magában foglalja, melyek együtt vezetnek majd a végső lépéshez.

Ahhoz, hogy az öngyilkosság létrejöjjön, három dolognak kell megvalósulni: a meghalás tudatos szándékának, egy - az élet kioltására alkalmas - módszer képzetének, valamint e módszer cselekvéssémájának megvalósulásának. Az öngyilkosság befejezettnek tekinthető, ha halállal végződik a módszer és a cselekvésséma végrehajtása. Az öngyilkossági kísérlet az a cselekedet, amelynek során az egyén a meghalás szándékával károsítja szervezetét, de életben marad.

Pszichológiai elmélet szerint az öngyilkosság harmadlagos tünete az ideg- vagy elmebetegségnek. Ha az öngyilkosság csak demonstratív jellegű, akkor a háttérben figyelemfelkeltés, "jobban akarok élni" drámai segélykiáltás vagy érzelmi zsarolás áll. (Popper, 1999.)

Személyiségünk kiteljesedése óhatatlanul krízisek megoldásán keresztül zajlik. Így joggal jellemezhetjük az emberi életet úgy, mint krízisek újra és újra visszatérő sorozatát, hiszen életünk nem is képzelhető el krízisek nélkül. Ez azonban egyben öngyilkossági krízist is jelenthet, mivel a szociokulturális hatások következtében az öngyilkosság, mint egy kilátástalan helyzet megoldása mindig jelen van a személy cselekvés repertoárjában. Éppen ezért a segítő szakmákban dolgozók számára kulcsfontosságú az öngyilkossági krízis pszichopatológiai háttértényezőinek ismerete és felismerése.

Az öngyilkosságra egyre nagyobb figyelem terelődik világszerte, mert ijesztő mértékben nő a szuicidumot elkövetők száma. A WHO adatai szerint 2008-ban a betegségek összesített mennyiségéből 1,8%-ra tehetőek, és 2020-ra ez 2,4%-ra fog emelkedni! Világszinten a 13-ik, Európában a 7-ik halálok. Mivel a szuicidum egy rendkívül komplex (biológiai, pszichológiai, szociokultúrális) összetevők összessége, ezért nehéz a jelenség megértése.

"S mit tudhatnak az újságolvasók, rádióhallgatók, tévénézők az évente hazánkban lezajló húsz-huszonötezer "zártkörű tárgyalásról", amelyek mindegyikét egy-egy zátonyra futott embertársunk folytatja le önmagában, ahol ugyanannyi halálos ítéletet mérnek ki önmagukra az emberek, akik egy személyben játsszák el a vádló és vádlott, a bíró és a védő szerepét, s ahol húsz-huszonötezer halálos ítéletből évente háromezret irgalmatlanul végre is hajtanak!?" (Gergely Mihály: Röpirat az öngyilkosságról)

A természettel szimbiózisban, egységben létező ember a történelem során sokáig nem is ismerte az öngyilkosság fogalmát, jelenségét. Ahogyan differenciálódott a társadalom, egyre több közösség jelent meg olykor ellentétes érdekekkel, kiépültek a közösségeken, társadalmon belül a hierarchiák, amelyek nyomán megjelent az emberi agresszió. Az öngyilkosság, önpusztítás a közösségszabályozás egyik eszközévé vált.

Az ókorban (görög-római) források szerint nagyon sok öngyilkosságot követtek el. Az öngyilkosságot racionális cselekedetként fogták fel: oka vagy a boldogság, tisztesség, bölcsesség növelése vagy a szenvedés elkerülése. Az egyszerű emberek körében nem volt megengedett az öngyilkosság, a bölcsek privilégiuma volt, például öngyilkos lett Szókratész, Hannibál, Néró, Seneca is.

A kereszténység korai szakaszában dicsőítették a római hagyományoknak megfelelően a mártírhalált. Amikor méltatlan bánásmód, leigázás fenyegette a bölcseket, vezéreket, akkor, hogy becsületük, méltóságuk megmaradjon, inkább önként a halálba menekültek. Később a keresztény eszmékért áldozták fel magukat önként, sokszor tömegesen, csoportosan követték el az öngyilkosságot. Amikor megerősödött a keresztény egyház, akkor kemény intézkedéseket hozott az öngyilkosság terjedésének megállításában. Innentől kezdve súlyos bűnnek tekintették az öngyilkosságot és kiközösítették, aki öngyilkosságot követett el. Az öngyilkosságot az árulásnál is nagyobb bűnnek tartották.

A középkorban a feltétlen hitet, az Isten akaratának való engedelmességet hirdették, erkölcsi tisztaságot. Mégis léteztek öngyilkossági hullámok, például a XV. század Itáliájában. A középkorban gyökeredzik a japán civilizáció öngyilkossági hagyománya is. A halált ünnepnek, az élet utolsó ajándékának tekintették, amelyet bölcsen, tiszta tudattal, csendben kell bevégezni.

A reneszánsz kori ember igyekezett a sötét középkor kötöttségeitől szabadulni. Így felvetődött a szép, értelmes halál gondolata körükben. A reneszánsz gondolkodók egyrészt visszanyúltak az antik hagyományokhoz és azt tartották, hogy a választás szabadsága megadatott az embernek, így abban az esetben, ha az élet már értelmetlen és a bölcs mérlegelés után jobbnak látja az egyén a halált, akkor megengedett az öngyilkosság.

Angliában a XVIII. század első két évtizedében több hullám is pusztított. Aki elkövette az öngyilkosságot és befejezett öngyilkosság lett, annak a testét meggyalázták, elkobozták a vagyonát a családtól. Ha nem sikerült az öngyilkosság, de megpróbálta, akkor börtönbe zárták. A francia büntetőkódex is elítéli az öngyilkosságot elkövető, természet ellen vétő egyéneket, rendelkezik meggyalázásukról és vagyonuk elkobzásáról. A francia forradalom, a felvilágosodás, a középkori keresztény dogmák végét is jelentette.

Az ipari forradalom, a bontakozó szabad versenyes kapitalizmus kapcsán beinduló modernizáció heves társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat hozott, amelyben a közösséget formáló, összetartó hitbéli dogmák már nem érvényesültek, új normák még nem adtak kapaszkodót az egyéneknek, így a XVIII-XIX. század Európájában nagyon elterjedt probléma megoldási módként jelent meg az öngyilkosság. Társadalmi problémaként jelenik meg a jelenség, tudományos írások jelennek meg, kutatások indulnak e tárgykörrel kapcsolatosan.

XX. században a merev elítélés, büntetés helyett azonban a megítéléskor a szeretet és a megbocsátás kapott helyet. A közgondolkodás úgy vélekedik az öngyilkosságról, hogy az az egyén szabad döntése. Ez gyakorlatilag a felelősség hárítása.

A cikksorozat részei

1. rész: Az öngyilkosság fogalma és története
2. rész: Az öngyilkosság, mint jelenség
3. rész: Az öngyilkosság jelensége hazánkban
4. rész: Az öngyilkosság megelőzésének lehetőségei

Cikkek

Megjelent cikkeink teljes listáját megtalálja a Cikkek oldalon.

Hozzászólások

A cikkekkel kapcsolatos véleményeket, hozzászólásokat az alábbi e-mail címre várjuk.
info@pszichologuskepzo.hu